A felelősségvállalásról

Nem vagyok fatalista. Semmi sem vonz abban az elképzelésben, hogy a Sors játékszerei lennénk, és semmi befolyásunk nincs helyzetünk megváltoztatására (ez ellenkezik a változásba és a tanulásba vetett hitemmel). Ugyanakkor a másik végletbe sem esem, nem csatlakozom azokhoz, akik azt vallják, hogy az ember bármit el tud érni kellő kitartással, hittel, önbizalommal. Nem hiszem, hogy 35 évesen, két kisgyermek mellett balett-táncos vagy asztronauta lehetnék. (Jobb, ha elfogadom a korlátaimat, különben csak kudarcra predesztinálom magamat).

Inkább Popper Péterrel értek egyet, aki sommásan így fogalmazott: "Az élethelyzeteim adottak, ebben determinált vagyok. Rajtam áll azonban, hogyan viselkedem e helyzetekben. Itt a szabadságom."

Vannak dolgok, amiken nem tudunk változtatni. Nem mi döntjük el, mikor és hová születünk, milyen genetikai adottságokkal. Sok betegség, baleset is adódhat, amelyet nem tudunk elhárítani, tragédiák következhetnek be az életünkben, amelyekre nincs befolyásunk. Csak arra, hogy mit kezdünk az új helyzettel!

Szociológusok kutatásai bizonyítják, hogy az emberek többsége, akik betegség vagy baleset következtében mozgássérültté váltak, hatalmas erőfeszítéssel sokat tudtak javítani az állapotukon, sőt, egyesek közülük új életcélok segítségével - pl. paralimpiai játékok, vagy csak az a vágy, hogy minél teljesebb legyen az életük - olyan tartalmassá tudták tenni az életüket, hogy boldogabbnak vallották magukat a személyes tragédia bekövetkezte előtti életükhöz képest.

Több koncentrációs tábort, gulágot megjárt túlélő pedig arról számolt be, hogy még a legembertelenebb körülmények között is, ha volt valami, amiben az ember értelme megkapaszkodhatott, ha talált valami szépet a borzalmak között, nagyobb eséllyel vészelte át a borzalmakat, mint az ugyanolyan körülmények között szenvedő társai. Emlékszem Kertész Imre: Sorstalanság című könyvében nagyon megrendített az a rész, amikor a főszereplő várja az alkonyatot, mert akkor minden egy kicsit természetesebb volt, még az őrök viselkedése is...Vagy érdemes elolvasni Oloffson Placid atya életrajzi írását, aki sok magyar társával úgy léte túl a szibériai kényszermunkát, hogy versenyeztek: a nap végén ki tud több pozitív dolgot felsorolni, ami a nap folyamán történt vele. A jutalom pedig az volt, hogy elénekelték neki a kedvenc nótáját...

Ám leginkább, ha arra gondolok, hogy még a legabszurdabb, legfájdalmasabb és legembertelenebb helyzetben is találhat az ember valamilyen értelmet, amitől a szenvedés is értelmet nyer, Victor E. Frankl jut eszembe, az osztrák és zsidó származású neurológus és pszichiáter, aki három évet töltött családtagjaival együtt koncentrációs táborban. Az egyik nővérén kívül mindenkit elvesztett, a feleségét is beleértve. Az És mégis mondj igent az életedre című könyvéből származik a következő idézet: 

"Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy még akkor is megtalálhatjuk az élet értelmét, amikor reménytelen helyzetbe kerülünk, amikor olyan sorssal nézünk szembe, amelyen nem lehet változtatni. Mert ilyenkor az számít, hogy tanúságot tegyünk a legjobb értelemben vett, egyedülállóan emberi lehetőségről, ami arra való, hogy a személyes tragédiát győzelemmé alakítsuk át, hogy a nehéz helyzetet kiemelkedő emberi teljesítménnyé változtassuk. Amikor többé már nem tudunk egy helyzeten változtatni, az a kihívás ér bennünket, hogy magunkat változtassuk meg."

Szóval, sok dolog múlik a megküzdési stratégiáinkon is.

Hyrum Smith amerikai szerző írja, hogy az emberek akkor érzik magukat a legboldogtalanabbnak, amikor úgy érzik, nem urai annak, ami az életükben történik. Hogy a napi taposómalom nem ad nekik lehetőséget arra, hogy olyan dolgokkal foglalkozzanak, amelyek igazán fontosak az életükben. 

Fel kell ismernünk, melyek az életünkben

• az olyan dolgok, amelyek teljesen irányíthatatlanok számunkra (az időjárástól kezdve a betegségekig és halálig sok minden tartozik ide),
• azok a dolgok, amelyekről azt hisszük, hogy irányíthatjuk, pedig nem (pl. a családtagjaink vagy más emberek viselkedése),
• azok, amelyeket képesek lehetnénk irányítani, csak nem vagyunk ennek tudatában, vagy nem hisszük el, hogy képesek vagyunk rá,
• és végül melyek azok a dolgok, amelyeket irányíthatunk.

Be akarom bizonyítani (legalább magamnak és a közeli hozzátartozóimnak), hogy ha jobban tudatosítom magamban ezt és a többi elhatározásomat, az életem sokkal pozitívabbá válik.

kép forrása: http://t2.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcSBI938uWdfi5ep_3Se5vvqn-2JQwy4U4C2UgyWqxkqpOqqVTfR